Izé

Addig röhög az ember az alapvető kérdésekre hülye választ adó felebarátairól szóló videókon, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, hogy… Jelentem: én, aki korábban sosem vizsgáztam úgy, hogy valamelyik tétel egyik alpontját ne kentem volna oda-vissza, most fegyver nélkül mentem a csatába. És többet tanultam belőle, mint számonkérésből valaha.

Hatalmas tál gyönyörű meggy pihen a konyhaasztalon. Nem tudhatjuk tehát, hányan vagyunk itthon. Három kétlábú és két négylábú, annyi bizonyos. Utóbbiak nem foglalkoznak a gyümölccsel, előbbiek viszont igen. Ők így reagálnak, ha apró meglepetést találnak valamelyik szemben.

„Kettes pálya, jobb oldal!” – rikkantotta felém a tesitanár külsejű férfi a medenceparton, majd a rajtkő felé mutatott. Hét társam versenydresszben és szigorú úszószemüvegben helyezkedett el a fejesugráshoz; kettő közülük más sportágban bár, de világbajnok volt. Én türkizkék bikiniben és „Can you swim?” feliratú úszósapkában, szemrebbenés nélkül ereszkedtem be az alumíniumlétrán. A maradék eszem is elment, nem vitás.

„Jó reggelt, Magyarország!” – pislogtam, amikor megláttam az Origo főszerkesztőjének kirúgásáról szóló hírdagályt. Az emberek többsége rácsodálkozott, hogy érzékeny témák érintéséért meneszteni lehet egy újságírót. Pedig ez mindig is így volt – legalábbis amióta az eszemet tudom.

Szépséges rózsatövek mellett sétáltam el. Az egyiken méretes felirat lógott, kissé kacifántos betűkkel. „Ha tudnád, milyen fájdalom mellett tartom rendben ezt a kertet, nem lopnád a virágot” – olvastam végig gyorsan, aztán néhány lépés múlva megtorpantam, és visszamentem.

Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.

„Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – kaptam az SMS-t azon a márciusi vasárnapon, amikor közzétettem, mekkora veszteség ért: meghalt Snoopy. Más pedig arról győzködött néhány óra elteltével, hogy lelki nyomorék leszek, ha időt hagyok magamnak a szenvedésre. Nos, Bello két hónappal később, tegnapelőtt érkezett. Őt közel tudom engedni magamhoz, de azt a két embert talán már sohasem.

Követett egy szatír a stadionba. Megállt a pálya mellett, egy fa alatt, és a farkát verve bámult, amint futottam. Sokféleképpen meg lehetne fogalmazni az esetet. Sőt, talán inkább hallgatni kellene róla, mert nekem is kellemetlen. De leírom, hátha úgy könnyebb. A kurva anyját az ilyennek!

Conchita Wurst eurovíziós győzelmével az öreg kontinens óriási lépést tett a nyitottság és az elfogadás felé. Elvileg. Ez a látásmód szerintem éppolyan veszélyes, mint lassan felbandukolni egy lefelé robogó mozgólépcsőn: elhiszed, hogy előre tartasz, miközben nyilvánvaló, hogy seggre fogsz esni. Megmondom, miért.

Bejárta a világot egy huszonöt éves abortusz-tanácsadó(!) videója, mely a saját terhességmegszakításáról szól. Emily Letts üzenete tiszteletre és figyelemre méltó – legalábbis én annak gondoltam, amíg el nem olvastam a kisfilmhez tartozó cikket. Abból sajnos kiderül, hogy a velem egykorú lány messze nem elég érett a „megmondóember” szerepére.