Izé

Néha más autójába pattanok, de a miénkbe nem szívesen engednék senkit. Néha másnál alszom, de előbb nyalnék csigát, minthogy bármennyi pénzért vendégül lássak valakit. Világok és szocializációs minták találkoznak bennem - már tudom, merre tartok, ám olykor még utánam nyúlnak a generációkon keresztül hordozott előfeltevések, tapasztalatok.

Vannak, akik szüntelenül és kétségbeesetten keresik a másik felüket. Fél almát látnak a tükörben, s egyre barnuló hússal rettegnek, hogy sohasem lesznek egészek. Szó szerint félnek. Hiába szépek, okosak és ügyesek, nem érzik teljesnek a lényüket. Úgy próbálgatják magukra a várva várt messiásokat, mint a mesebeli herceg Hamupipőke üvegcipellőjét a hajadonokra.

Nem az a tipikus magyar mentalitás, amikor a pesszimisták tehetetlenségével, némileg irigykedve szemléled a világot. Hanem az, amikor a saját honfitársaidra egyfajta felsőbbrendűség-tudattal tekintve, viselkedésük okát végtelenül leegyszerűsítve megbélyegzed őket – és velük együtt saját magadat is.

„Miért kellett neked paróka?” - kérdeztem régi ismerősömtől, Németh Marcsitól, miután közzétett egy tüsihajas képet a Facebookon. Bevallom, előre megborzongtam a választól. „Mert mellrákos vagyok” - mesélte kertelés nélkül. Aztán még sok minden mást is elmesélt...

Mi kell két ember bensőséges kapcsolatához az őket összekötő szerelmen, szereteten kívül? Elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, a közös életszemlélet, a harmonikus szexuális élet, a pénzügyekhez való hasonló hozzáállás, és a stabil gyakorlati érzelmi intelligencia. Ezek az alappillérek, ezek nélkül rogyadozik a kapcsolat, hiszen ha bármelyik alappillér hiányzik, a kapcsolat mindenképpen borulni fog. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a kapcsolat akkor borul, amikor szétválik a páros. Pedig a szétválás már csak a kapcsolat lezárása. A kapcsolat akkor borul, amikor valamelyik fél hosszabb ideje nem érzi jól magát, másra vágyódik. Más partnerre, más programokra, más témájú beszélgetésekre, más szabályokra, más hangulatra.

Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha ők meghallják mégis?

Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.

Egy emberi kapcsolat értékét könnyen meg lehet állapítani, nagyjából fél perc alatt. Képzeld el, hogy együtt ücsörögtök valami gödörben, és a másiknak sikerül kimászni belőle. Mit érzel? A módszert ígértem könnyűnek, a választ nem. Abba egy kicsit bele is lehet halni, azt hiszem.

Addig röhög az ember az alapvető kérdésekre hülye választ adó felebarátairól szóló videókon, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, hogy… Jelentem: én, aki korábban sosem vizsgáztam úgy, hogy valamelyik tétel egyik alpontját ne kentem volna oda-vissza, most fegyver nélkül mentem a csatába. És többet tanultam belőle, mint számonkérésből valaha.