34 évesen tököm kivan extrovertált társadalommal. Másznak az ember nyakába, kérdezgetnek hülyeségeket, mert nem tudnak kussba maradni. Kis beszélgetés után már barátnak hívnak, fogalmuk nincsen mi az igazi barátság. Vannak az introvertált emberek, gyerekek, rájuk kényszerítik a extrovertált világot. Fogyatékkal élő gyerekek nem kell bevinni az átlag közé, mert nem átlagos, szélsőséges. Semmi értelme minden gyereket, ápolónak nevelni tudja kezelni az autista gyerekek. Simán speciális iskolába is el lehet látogatni, gyerekek lássák mennyire mások az autista gyerekek.
"Nőtt a fogyatékos gyerekek száma, de egy átlagos iskolában továbbra sem találkozni velük"
Az én középiskolámban próbáltak integrálni egy átlagos osztályba egy autista srácot. Nekem személy szerint borzalmas érzés volt látni őt, hogy nem tudott beilleszkedni, betegségéből adódóan nem tudta értelmezni a vicceket, mindig egyedül mászkált, sokszor volt, hogy a lépcsőfordulóban a fal felé fordulva ácsorgott szünetekben. Kérdem én kinek jó ez? A beteg srácnak, hogy normálisként bánunk vele? Az osztálytársainak, akik nem tudják hogyan viselkedjenek a társaságában és kellemetlenül érzik magukat? A tanároknak, akik a többi diákra nem tudnak odafigyelni, mert ő egy személyében sokszoros figyelmet igényel (és érdemel)? Minek kellene ezt erőltetni? Miért ne maradhatnának egy speciális iskolába, ahol tudnak velük 100%-ban foglalkozni? Esetleg olyan szociális programokkal, amikkel a társadalomba való beilleszkedésüket célozza meg?
Előzmény: Ravennë (1)